Zenei Műfajok

A népzene a nép által önkéntelenül kialakított zene, amelynek szerzői, keletkezésének helye, ideje, vagy egyéb körülményei a megfoghatatlanság ősiségébe vész.

A népzene a műzene ellentétjeként is meghatározható, amely valaki által tudatosan megalkotott, kitalált zenét jelent.

A kettő határán mozog a népies műzene, illetve a folklorizálódott műzene.

Népies műzenének a népzenei ihletésű műzenét nevezzük, folklorizálódott műzenének pedig azokat az műzenéket, amelyek a népzene világába kerülve, ott átformálódva elnépiesedtek az ízlésformáló közösség igényei szerint.

Minden fejlettebb civilizáció kialakította a maga népi és műzenéjét. A kettő egymást kiegészíti. A népzenét naiv művészek játsszák és a helyi közösségek formálják ízlésükkel. A műzenét az előkelő körök hivatásos művészei, zeneszerzői, előadóművészei és az előkelőkre vonatkozó hagyományok, divatok formálják.

A hagyományos népi kultúrát, amelytől nem elválasztható a népzene, szerves műveltségnek szokás nevezni, utalva arra, hogy az egy szerves, egész világnézetre épül.

A mai, átformálódott társadalmunkban a fejlett országokban megjelent a könnyűzene fogalma, amely a népzenét formáló helyi kulturális közösségek fölbomlását és új egységes társadalom kialakítását segíti elő. Népzenévé azonban a tömegtájékoztató eszközök, a szórakoztató ipar befolyása és a helyi kulturális közösségek fölbomlása miatt nem válhat. Ezzel együtt a népzene fokozatosan elhal, ahogyan az a társadalmi forma is, amelyben gyökerezik. Ezen folyamatok fölismerése indította az értelmiségieket az eltűnőben lévő hagyományok lejegyzésére, megőrzésére. A népzenekutatás a teljes népi kultúrának csak egy részét vizsgálja.

A népdalgyűjtők, vagy csak röviden „gyűjtők” azok, akik az adatközlőnek nevezett naiv művészek repertoárját lejegyzik, rögzítik. A népzenekutatók ezeket a lejegyzéseket vizsgálják, elemzik.

Az összehasonlító népzenekutatás az egyes népek népzenéinek viszonyát vizsgálja, így próbálva fényt deríteni a hagyományok kapcsolataira, eredetére.